Keresztúton voltunk este a Tabánban. Jó, érdekes és hideg volt.
A keresztút tulajdonképpen egy rövid séta, útközben megállókkal, ahol Jézus szenvedéstörténetével kapcsolatban egy-egy elmélkedést olvas fel valaki, közben -általában- a résztvevők mindig ugyanazokat a válaszokat adják (ezt a részt sosem fogom megérteni: miért jó, ha az ember előre megszabott válaszokat ismétel többször: ebben az esetben 14-szer, de a misék és a katolikus hagyomány is nagyon sok ilyen válaszadós formulát tartalmaznak). A 14 stációt végigjárva talán jobban átérezhetjük Jézus szenvedéseit, amennyiben tényleg erről elmélkedünk közben. Összességében jónak tartom, ha hasonló szokásokkal is dicsőítjük Jézus Krisztust, mindaddig, amíg, maga a rítus nem válik fontosabbá a személynél. Persze ez nagyon egyéni és eseti. Azt hiszem maradék életemben a szenteltvíz, a gyertyagyújtás, a keresztút, a hamvazkodás, a rózsafüzér, a mise... misztériumát nem fogom tudni átélni, megérteni. Én ehhez túl racionális vagyok, pontosabban máshogy neveltek Krisztusra. Hangsúlyos, hogy neveltek és nem tanítottak. Mert én is sokmindent másként gondolok, vallok a hitről, mint például szüleim, de mégis, a gondolkodásmód/istenkép jellemzően a hitre nevelő embertárs lenyomata rajtunk.
A katolikus formákat én nem lennék képes soha teljes tartalommal megtölteni a magam és mások számára. Ilyenek vagyunk, mi keresztyének, halmozottan különbözőek és mégis ugyanolyanok.
Antall Józsefről maradt fenn az az anekdota, hogy állítólag félóra hétköznapi témákról folyó beszélgetés után bárkiről megmondta milyen felekezetű/vallású. Ha az illető nem vallásos, akkor, hogy a szülei, nagyszülei milyen egyházhoz tartoztak (mindössze egyszer nem tudott választ adni, amikor egy görög katolikussal beszélgetett).
A protestáns, katolikus, zsidó nevelés bizony lenyomatot hagy rajtunk, generációkon át! Gondoljunk csak a katolikus Széchenyire és a protestáns Kossuthra vagy a református Kölcsey Himnuszára és a katolikus Vörösmarty Szózatára. Ha az ember e szempontból végigolvassa a két költeményt, érezhető a már említett különbség.
Antall József napjainkban már nem tudja próbára tenni ítélőképességét az oly gyakori "igazán" ökumenikus családok gyermekein, de kíváncsian várom, ők, a gyerekek mit fognak továbbhordozni generációk keresztyén gondolkodásából!
(A képeken a Himnusz és a Szózat kézirata)
A keresztút tulajdonképpen egy rövid séta, útközben megállókkal, ahol Jézus szenvedéstörténetével kapcsolatban egy-egy elmélkedést olvas fel valaki, közben -általában- a résztvevők mindig ugyanazokat a válaszokat adják (ezt a részt sosem fogom megérteni: miért jó, ha az ember előre megszabott válaszokat ismétel többször: ebben az esetben 14-szer, de a misék és a katolikus hagyomány is nagyon sok ilyen válaszadós formulát tartalmaznak). A 14 stációt végigjárva talán jobban átérezhetjük Jézus szenvedéseit, amennyiben tényleg erről elmélkedünk közben. Összességében jónak tartom, ha hasonló szokásokkal is dicsőítjük Jézus Krisztust, mindaddig, amíg, maga a rítus nem válik fontosabbá a személynél. Persze ez nagyon egyéni és eseti. Azt hiszem maradék életemben a szenteltvíz, a gyertyagyújtás, a keresztút, a hamvazkodás, a rózsafüzér, a mise... misztériumát nem fogom tudni átélni, megérteni. Én ehhez túl racionális vagyok, pontosabban máshogy neveltek Krisztusra. Hangsúlyos, hogy neveltek és nem tanítottak. Mert én is sokmindent másként gondolok, vallok a hitről, mint például szüleim, de mégis, a gondolkodásmód/istenkép jellemzően a hitre nevelő embertárs lenyomata rajtunk.
A katolikus formákat én nem lennék képes soha teljes tartalommal megtölteni a magam és mások számára. Ilyenek vagyunk, mi keresztyének, halmozottan különbözőek és mégis ugyanolyanok.
Antall Józsefről maradt fenn az az anekdota, hogy állítólag félóra hétköznapi témákról folyó beszélgetés után bárkiről megmondta milyen felekezetű/vallású. Ha az illető nem vallásos, akkor, hogy a szülei, nagyszülei milyen egyházhoz tartoztak (mindössze egyszer nem tudott választ adni, amikor egy görög katolikussal beszélgetett).A protestáns, katolikus, zsidó nevelés bizony lenyomatot hagy rajtunk, generációkon át! Gondoljunk csak a katolikus Széchenyire és a protestáns Kossuthra vagy a református Kölcsey Himnuszára és a katolikus Vörösmarty Szózatára. Ha az ember e szempontból végigolvassa a két költeményt, érezhető a már említett különbség.
Antall József napjainkban már nem tudja próbára tenni ítélőképességét az oly gyakori "igazán" ökumenikus családok gyermekein, de kíváncsian várom, ők, a gyerekek mit fognak továbbhordozni generációk keresztyén gondolkodásából!
(A képeken a Himnusz és a Szózat kézirata)
