Ökumenikus életem paradox velejárójává vált, hogy időről-időre beleesek a kultur-kálvinizmus csapdájába, azaz fontosabbá válik a felekezeti keret számomra, mint a "tartalom". Elkezdek Bod Péter könyveket bújni, a gályarabokról olvasni és a -sajnálatosan- páratlanul szánalmas internetes oldalainkat (reformatus.hu parokia.net) böngészni. Bosszantó, de a katolikusok sokkal jobban élnek az internet lehetőségeivel, fiatalosabbak, öntudatosabbak, dinamikusabbak, jobban szervezik összközösségi, egyházi életüket, Mária Rádiót szerkesztenek, óriásplakátokon is hírdetik Krisztust stb... hol vannak azok az idők, amikor reformátor őseink a semmiből nyomdákat vettek, templomot építettek vagy akár csak a Baár-Madasra gondolva, két hívő a saját vagyonából építetetett egy református gimnáziumot. A reformátusok mára bezárkóztak: talán saját gyülekezeti életüket jobban szervezik, de összközösségben nem gondolkodnak. Gyorsan leszögezem: ez nem csak pénz kérdése lenne.Az időszakos kulturkálvinizmusom valamiféle önvédő mechanizmus lehet az ökumenikus életkörülményeim miatt, de bizonyosan része van benne annak is, hogy a kereszténységet még mindig nem érdeklik az ökumenikusok. Pláne külföldön és vidéken. Nemhogy segítenék őket, inkább megnehezítik az életüket, próbálják megtörni őket, de legalábbis értetlenek a hitmegélésükkel kapcsolatban. A katolikusok a mai napig reverzálist kérnek vagy legalább szándéknyilatkozatot a katolikus féltől, a reformátusok meg sok esetben inkább összeadnak többször elvált de konfirmált pogányokat, mint hívő vegyesfelekezetű párokat egy katolikus templomban. Úgy gondolom ez már nem pusztán értetlenség és érzéketlenség, hanem bűn. Isten szemében az egyház a hívek közössége, nem a papíron rögzített egyháztagok compassa.
A napokban újra néztük esküvőnket. A mi esetünkben szűk két éve: lelkészünknek Tibornak és Enci papjának Felföldi atyának köszönhetően gyönyörű és méltó ökumenikus esküvőt köthettünk! Gyönyörűen működött az ökumené...
De a legtöbbek szemében az ökumenikus párok hitehagyókká, nehezen használhatókká, megbizhatatlanokká válnak, pedig éppen arról van szó, hogy nem adják fel hitüket, hanem küzdenek és próbálnak Krisztusra koncentrálva kényszerűségből "új felekezetet" kialakítani. Az egyházak ritkán lazítanak a hívekre tett hámon, inkább csak egyes tagjaik - el kell viszont ismernem, hogy egyre nagyobb számban - azok, akik észreveszik micsoda kincs egyrészt a felekezetköziség, micsoda egyesítő erő és, hogy nem szabad elengedniük ökumenikus párjaikat. Az ökumenikus családokból már ökumenikus katolikusok, ökumenikus reformátusok nevelkednek...
Magamra vonatkoztatva, óriási kiváltság félig katolikussá válni, kicsit olyan, mint amikor az ember egyre jobban megért egy másik nyelvet, lassan beszéli, lassan már azon a nyelven is tud álmodni, gondolkodni: többé válik, többet lát át, gazdagodik. Persze kicsit olyan is az ökumenikus lét, mintha lelkünket megosztanánk, gyengébben tudunk védekezni a külvilág és a gonosz kísértéseivel, több a kétkedés és a nehézség kevesebb a védelmező gyülekezet.
Nehéz út a valós és elkerülhetetlen ökumenia, dehát nekem -dalolva vagy sírva- muszáj ezen járnom. Akkor már inkább dalolva teszem...
Mennyire sűrűek a vegyes házasságok? Idén két barátom esküszik: István és Gergő. Mindketten ökumenikus házasságot kötnek.
Ha akarsz olvasni egy érdekes vitát a református egyházi éneklésről, kattints ide. Jelzem valóban égető lenne már tenni valamit ezügyben is!
