Valamikor gimnáziumi éveim alatt kaptam rá Mikszáthra. Kötelezőként el kellett olvasnunk a Jó palócokat és a Tót atyafiakat. A két novelláskötet nem igazán tetszett. Mai napig nem értem, mért nem valami mást választottak kötelező olvasménynak az illetékesek: mondjuk a Beszterce ostromát, az Akli Miklóst vagy a Beszélő köntöst. Mind-mind olyan darabok, melyek meghozzák a kedvet Mikszáth csodálatos anekdóta-világához, a századforduló polgári milliőjét görbe tükörben láttató író műveihez. Hál' Istennek tanárnőnk kötelezőként feladta az Új Zrínyiászt is, így megmenekült Mikszáth attól, hogy beessen szürkeállományom emésztőjébe a többi jobbsorsra érdemes író közé.Huszonévesen jópár remekművét elolvastam. A már említett nagyobb lélegzetvételű művek mellett kisebbeket is, többek közt az egyik kedvencemet: A Galamb a kalitkábant és a Két választás Magyarországont. -Nehezen megfogalmazható, mért szereti az ember ennyire Mikszáthot. Talán az "íze" (nem ízesség) miatt. A remek anekdóták mellett remek íze is van a Mikszáth műveknek. Élvezet minden kis apróságok, kiszólás, hasonlat, életkép, mellékszáll, szinte minden megfogalmazás.- Aztán belefutottam pár olyan műbe amely viszábbvetette Mikszáth-szomjomat (Nem, mintha ez Mikszáth hibája lenne, inkább én nem voltam érett hozzá vagy talán inkább a világunk által ránkerőltetett, ránktanított gondolkodás, világlátás.).
A napokban újra elővettem egy kötetet és sok idő után újra előfordult, hogy nem csak utazás közben a villamoson, metrón, HÉVen, hanem otthon a fotelben, a reggelinél, a fürdőben is olvastam. Napok alatt végeztem a Páva a varjúval, A sipsirica és az Akli Miklós írásokkal. Már nézegetem, melyik is lesz a következő...
