Encinek a múlt héten megtanítottam a Carcassonne nevű méltán népszerű játékot. Nem igazán szereti a társasjátékokat, de mondjuk azért rá lehet venni időnként egy Razziára vagy egy Alhambrára. Nem az az eredménycentrikus, kíméletlen küzdő, inkább szereti a "szép játékot", amikor minden kijön és összeillik (valljuk be, amennyire szép és kedves dolog ez, a társasjátékok döntő többségében annyira eredménytelen is). Ez a Carcassonne most nagyon neki való! Már a 3. party-t játszottuk és ma este is kikaptam tőle. Ez már több, mint bosszantó! Persze közben elgyönyörködik, az összeillő darabokban, meg, hogy milyen szép lett a vár, az úthálózat, a kolostor (merthogy ilyeneket kell különféle lapkákból összeilleszteni és birtokolni a játék folyamán ), rakja le a lapkákat és mellesleg megnyeri a játszmákat. Én meg hiába küzdök, mindent félresöpörve a győzelemért, mindig csak a második helyre szorulok (ami egyébként nem lenne rossz, ha hatan játszanánk, de két fővel?!).Nem mellesleg jegyzem meg, hogy a Carcassonne-t én már 5 éve játszom, ő meg csak most tanulta, múlt hét pénteken...
Azt hiszem itt az ideje valami újat tanítani neki, mielőtt aláássa a (társasjátékokban általában jogosan magas) önbizalmam.
